'A Földközi-tenger vidékén és Dél-Európában már az ókorban is ismert és kedvelt fűszer volt. A kolostorkertekben pedig már hivatalos gyógynövényként szerepelt. A középkorban a Capitulare névjegyzékben is ekként szerepelt. Európa északi részén, főleg az Alpoktól északra azonban még a középkorban sem nagyon volt ismert, legfeljebb délről, drog formájában ismerték a cserép elterjedéséig, mivel mint mediterrán növény északon, az Alpok vonalán túl nem élte át a telet. A honfoglaló magyarok a Pannóniában élt népektől vették át.'(forrás)
"Halványkék virágú, illatos cserje a rozmaring, kétszikű, az ajakosok családjába tartozik. Mint jó néhány más növény, ez is közel-keleti közvetítéssel került hozzánk. Eredeti hazájában, a Földközi-tenger mellékén ma is vadon nő, néhol egy-két méteres magasságra.
Keletkezését a legenda egy jámbor férfiú, Libanosz nevéhez fűzi, aki az isteneknek szerfölött kedves volt. Gonosz irigyei megölték, ám az istenek rendelése folytán holttestéből illatos növény sarjadt – innen a görög neve: libanotisz vagy dendrolibanon (tömjénfa). Latin neve, a rosmarinus tengeri harmatot jelent.
A görög mitológiában a rozmaring Zeusz kedvence volt. A virágaiból gyűjtött mézet csak az Olümposz főistenei fogyaszthatták. Horatius egyik ódája szerint rozmaringgal és mirtusszal koszorúzták a házi istenek kis szobrait, s rozmaringágat vitt kezében a férjhez menő leány is, mert a közhiedelem szerint a virágtól a leányok megszépülnek.
Valami rejtélyes vonása lehetett a szerény virágnak, mert a rómaiak mellett a germánok is kedvencükké fogadták: az ő mondavilágukban Freya istenasszony tüntette ki figyelmével. Talán innen származik a flamandok mondája, amely szerint a gyermek náluk nem a káposztából kerül elő, mint a franciáknál, nem is a gólya hozza, mint minálunk mesélik, hanem a rozmaringbokorban születik. Más helyen viszont a boszorkányok varázsfőzeteihez kevert anyagként írják le.
A középkorban a rozmaring elterjedt előbb a kolostorkertekben, később a várúrnők kertjeiben, majd a közrendűekében is. Dísznövénynek ültették, de kellemes illata, aromája népszerű fűszernövénnyé tette. A vele pácolt sonka ínyencfalatnak számított. Bornemisza Anna fejedelemasszony szakácskönyve szerint rozmarinnal (így!) ízesítették a bort is, aminek úgymond igen sok haszna van. »Minden nyavalyák ellen jó, megerősíti a tagokat és ereket, megszépíti az ábrázatot ha mosdanak vele, jó lélegzetet csinál, jó a köszvény ellen is.« A könyvecske nagyon sok célra ajánlotta a rozmaringot – mai tudásunk szerint nem is alaptalanul.
A hagyományos francia konyhában főként a rostélyon sült halak és borjúhúsból készített fogások ízesítéséhez használják. Az angolok egyik kedvence a rozmaringos marhasült. Az olasz szakácsok a báránypecsenyét kínálják sajtos-rozmaringos töltelékkel, amit még némi fehérborral is ízesítenek. Léteznek »ízesített vajak«, melyeket pirított kanapékra, vagyis egyrétegű szendvicsekre kennek, köztük kitüntetett helye van annak a változatnak, amely megpuhított vaj, egy teáskanál szárított és egy evőkanál friss, felaprított rozmaring keveréke. A növény virágával salátákat díszítenek, máskor viszont kandírozzák, mint az ibolya virágát.
És ha már édességekről beszélünk: nagyon finom francia specialitás a rozmaringméz – és ezzel frankhonban éppen Zeusz ízlését követik...Mindezeken felül a rozmaringból kivont illatos olajat krémekben és más kozmetikumokban használják fel. Talán mégis igazat szólt a régi mondás: "aki rozmaringos vízben mosakszik este, megszépül reggelre". (forrás)
"Illat-, gyógy- és fűszernövényként a mediterrán vidéken kívül Észak-Amerikában, Németországban és az enyhébb telű Nagy-Britanniában is termesztik. A biokertészek igen nagyra becsülik, főzetének kitűnő rovarirtó hatást tulajdonítanak.
Az ókorban Arkhigenész már használta a rozmaringolajat. Az 1300-as években von Villanova rozmaringból állította elő először az éterikus olajkivonatot. Nem csoda, hogy a gyógyászaton kívül igen népszerű az illatszer- és a kozmetikaiparban is.
A virágzáskor vagy a közvetlenül utána gyűjtött leveleiben a legtöbb az illóolaj. 1-2%-nyi illóolajában cineol, kámfor, borneol, bornilacetát, alfa- és bétapinén található. Ezen a 7-8% cseranyagon kívül fahéjsavszármazékokat (rozmarinsav, kávésav), flavonoido-kat (apigenin, luteolin), triterpéneket (amirin, urzolsav) is tartalmaz.
A levelekben előforduló rozmarinsav (két kávésav észtere) gátolja a lipoxigenáz aktivitását s így gyulladáscsökkentő hatású. Kiválóan használható a reumás panaszok enyhítésére, idegzsábánál bedörzsölő vagy gyógyfürdőként, ajánlják alacsony vérnyomás, illetve a lábak keringési elégtelenségeinél is. Belsőleg önmagában nem vagy csak igen óvatosan használjuk, de a szélhajtó, illetve az emésztést elősegítő teakeverékekben igen jó hatású. Illóolaja a húsfélék tartósítását is kiválóan elősegíti amellett, hogy kellemes ízt is ad hozzá.
Étvágyfokozó, illetve emésztést elősegítő hatását használják fel az ételkészítésnél, amikor a baromfi-, bárány-, vadhúsokat sütés előtt rozmaringlevéllel szórják be. Hasonló hatást érhetünk el, ha a burgonya, borsó, spárga, mángold főzőlevébe rozmaringágat dobunk. A ma oly népszerű flekken- és roston sütésnél is egyre gyakrabban használják.
A népi gyógyászatban görcsoldónak is használják, egyes helyeken a borok ízesítésében is szerepet játszik. Az alföldi tanyavilágban még a legszegényebb családoknál is volt legalább egy cserép rozmaring, melyből a búboskemence tetejére szórtak pár levelet, hogy kellemes illatú legyen a lakás.
A rozmaring hazai története Árpád-házi Szent Erzsébetig nyúlik vissza: a leveléből készült, a 17. és 18. században Európa-szerte népszerű illat- és gyógyszer, a „magyar királyné vize" (Aqua Regináé Hungáriáé) néven volt ismert." (forrás)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése